Előre szeretném leszögezni, hogy nem szeretnék senkit sem megbántani, akinek inge .. akinek nem .. A vélemény nyilvánítás pedig adott, úgyhogy mindenki éljen csak vele nyugodtan 🙂
A gyermek nevelés igencsak kényes téma lehet, azok számára, akiknek van mit takargatni. Rengeteg könyv, riport, mindenfajta írás született már arról, hogy hogyan neveljünk gyermeket, milyen is a jó szülő stb stb. Ebbe én nem is szeretnék belemenni, főleg azért mert nem gondolnám, hogy mindenkire húzható átlagosságok célba vezetnének, hiszen minden gyermek más, minden szülő gyermek kapcsolat más, mindenki máshogy reagál mindenre… Ezzel nincs is gond, próbálkozni kell és megjön majd a megfelelő út. A probléma inkább ott kezdődik, mikor az anya vagy leendő anya nem képes felmérni azt, hogy készen áll e vajon erre a nemes, ámde igencsak bonyolult, időigényes és igenis idegőrlő feladatra. Merthogy nem hiába mondják, hogy megcsinálni viszonylag könnyű, de azért nevelni és gondozni is kellene. A legtöbb esetben (tisztelet a kivételnek) a szülők egyszerűen ösztönszerűen gyártják le a bébiket. Nem mérlegelnek lesz e elég pénzük, nem ám csak úgy felszínesen és ami a legfontosabb nem ám csak úgy két évre, mert ugye annál azért tovább tervezünk a gyerekre. Nem gondolják át, hogy mekkora türelem kell ehhez, abba meg még inkább nem gondolnak bele, hogy beláthatatlan mennyiségű türelemre van szükség. Arról nem is beszélve, hogy emellett jól működő kapcsolatot fenntartani igazi kihívás. Persze az anyukára másabb fajta terhek kerülnek, mint az apukára, de sokszor az az érzésem, hogy az emberek inkább szemellenzőt vesznek, nem gondolkodnak csak mennek az elvárások után. Megtörténik a házasság, eltelik pár év és akkor indulnak a kérdések: ‘Na, és baba mikorra várható?’, ‘Ugye nincs semmi baj, hogy még nem jön a pici?!’, ‘ Jajj édes kisfiam, tudod én már öreg vagyok és minden vágyam lett volna egy unoka, vagy egyáltalán nem is szeretnétek gyermeket?!’. Na és akkor a sort folytathatnám estig vagy még annál tovább is. Bizony ám, erre is kihat a kényszer, a társadalom, a barátok, a rokonság, az emberek “ultimátumai”. Csak, hogy mi azért vagyunk gondolkodó emberek (elvileg), hogy tudjunk alkalmazni szűrűt, mi az amit magunkra kell vennünk és mi az amit nem. Valóban itt tartunk és felelősségteljesen átgondoltunk mindent. Becsülöm azokat, az embereket, akik felvállalják, hogy nem szeretnének gyerek, ugyanis nem érzik képesnek arra magukat, hogy sok mindent feladva, teljes odaadással életet neveljenek, egyszerűen ők úgy érzik nem erre születtek, máshol keresik a boldogságot. Nem kísérleteznek hiszen a tét egy élet, egy személyiség alakulása.
Ami kiváltotta belőlem a picit indulatosabb vélemény nyilvánítást, az a következő esemény volt:
– Jókedvűen sétáltam az utcán, megálltam a lámpánál mikor megütötte a fülem egy kisebb hangzavar. Anyuka erőteljesen üvöltött a fiával. Kb. 12 éves lehetett a fiú, fagyit szeretett volna, anyuka kijelentette, hogy neki erre nincs pénze, hagyja őt, erre a fiú hisztizni kezdett. Anyuka ráordított, megmondta neki, hogy vele állandóan csak a gond van, hiba volt az is, hogy megszülte. Fejezze már be a hisztit, induljanak haza, mert várják őket. Fiú majdnem sírt és megállt, nem ment tovább, rosszul estek neki láthatóan a szavak. Anyuka elindult, fiú nem, majd jött a kérdés, anyu ne hagyj már itt, miért mész el?! Válasz ordítva, mert elegem van már belőled, nálad nagyobb teher nincs a Földön, nem érdekel jössz e vagy sem, én megyek, úgy veszel magadnak fagyit ahogyan szeretnél, koldulj magadnak, ha már ilyen értetlen vagy. A fiú ekkor már sírt, válaszolni már nem tudott, csak lesütött fejjel indult az anya után …
Huh… De vannak ilyenek. És az ismerősi körömben is, hiába nem gyerekcentrikus az életmódjuk, mégis kell a második harmadik gyerek is, pedig az elsővel is megégették magukat… de mégis kell.
Én is megégettem magam, de legalább a gyerekemet igyekszem kompenzálni, és mindenféle programokra vinni, hogy jól érezze magát, jól érezzük magunkat, megtanítsam örülni az élet örömeinek.
A gyerek nagy teher, és nagy lemondás.
Ugyanakkor szép. És én is nagyon tisztelem azokat az önismerttel rendelkező embereket, akik inkább nem vállalnak gyereket, csak hogy legyen, meg mert mindenki ezt mondja, vagy ki tudja miért. Hanem tudják, hogy ők karrieristák pl., és nem fér bele a család. Meg tudják hozni a felelős felnőtt döntést. Ez a jó.
Istenem hogy én hogy fel tudom húzni magam az ilyenen, pedig nagyon békés természettel áldott meg a teremtő. De aki szülőként képes ilyen szinten nyilvánosan megalázni a saját gyerekét, azt néha hátsó részen tudnám billenteni a helyszínen. A fiam még alsós volt, focizni jártunk, már csak mi készülődtünk az öltözőben, amikor berobogott egy anyuka, a fiával. Ahogy beléptek, az anya onnantól csak a fiút szidta, hogy miatta késtek el, és hogy béna, kétbalkezes, ügyetlen. A fiú szeme már csupa könny volt, én szégyelltem már magam, hogy hallom, és legszívesebben jól megráztam volna anyucit, hogy fejezze már be…